Radnóti Miklós: Montenegrói elégia 

Kapetanovics Pero, montenegrói férfit dicsérje a vers ma,
ki itt él a magosban és harcol a kővel és harcol a széllel,
míg el nem temetik; de zászlóként csapdos majd emléke
jövendő férfiak útján s kérő koroknak hirdeti tiszta életét.

Mögötte asszonya áll és álldigál apró fia is, öszvére
szagolja a sziklát és néha nagyot fúj. Úgy áll a család
és körben állnak a sziklák, sűrű szakáll rajtuk az esteli
árny; kenyér a gondjuk, vajra sose tel s a szomszéd
falu számukra a messzi világ.

Így élnek ők itt s földjüket fallal védik a széltől, gyökerenként
óva nehéz hozadékát, mely mint a férfi sírása, oly akadós.
És kevés! minden falatja hétszer fordul a szájban és
nyelés előtt óvatosan dagadoz.

Élnek, ahogy élek más tájakon én és élnek a többiek is,
nem könnyít sorsukon az esti beszéd; sziklák között
ritka a jókedv és sok a tennivaló; lopós férfi élhet csak
pihenősen!

Égen a sas kerengve űzi üzletét s a mélyben az Adria
öblén esti helyet keresve forognak a bárkák; – emez se,
az se könnyű kenyér.

Nikiták árnyai jönnek át a sötét levegőn és könnyű
cipókon lovagolnak; ó más se könnyű! még csak
a megholtak szemehéjja, mely fönnakad és elsárgul
idővel a kékje!
Így jó, a sorsunk így lesz nehezebb. És nehezebb már is,
mint a só, vagy a bánat.

---------------------------------------------------------------------------

Crnogorska elegija

Nek΄ ova pesma slavi danas Crnogorca Pera Kapetanovića
koji živi ovde u visinama i bori se s kamenom i bori se sa vetrinama,
sve dok ga ne sahrane; al΄ njegova će uspomena poput barjaka da se vije
na putu budućih muških glava, i kasnijim će vremenima biti glasnik njegovog čistog
življenja.

Iza njega stoji njegova žena i njegov zeleni sin; njegova mazga
onjuši stenu i katkad snažno udahne. Tako tu stoji porodica
a naokolo – nemo stenje, večernje senke na njemu ko gusta brada;
o hlebu misle, skorupa nikad dosta, a susedno selo
za njih je daleki svet.

Tako tu žive i njivu svoju zidom od vetra štite, a plodove
čuvaju zajedno s korenom, plodove ko muško plakanje teške
i oskudne! svaki mu se zalogaj sedam puta u ustima obrne i,
pre no što se proguta, oprezno nabrekne.
Žive ko što u drugom kraju živim i ja, kao što žive i drugi,
sudbinu nam večernji razgovor neće olakšati; međ stenjem
radost je retka a golem trud; samo lezilebovići mogu da žive
spokojno.

Na nebu orao kružeći goni svoj plen, a dole, u zalivu Jadrana
vrte se barke tražeći prenoćište; – ni ovo
ni ono nije lak hleb.
Nadolaze kroz sumrak sene Nikolâ, jašu na
mazgama lakim; o, ni drugo što nije lako! samo još
očni kapci mrtvaca, kapci što su ostali otvoreni, i s vremenom
požuti im modrina!

Dobro je tako, sudbina će nam tako biti teža. I već je sve teža,
kao so, il΄ kao tuga.

1933

Prevod: Danilo Kiš